Vissza Bécsbe

Mikor legutóbb itt volt Rita, elhatároztuk, hog felnézünk Bécs János-hegyére, a Kahlenbergre. Tudom, hogy a "Bécs János-hegyére" megfogalmazás kicsit szenzációhajhász és leginkább Fásy Ádámot juttatja mindenki eszébe de ez van, ez jött, nem tehetek róla. :)
Mivel itt bringával közlekedem ezért a legjobb megoldás számunkra a napi BKV jegy megvásárlása volt, mivel a Kahlenberg nem pont itt a kolinál fekszik.

A bécsi napijegy: egy lekapart, újrahasznosított példány

Odafelé, innen az Urban Loritz Platz-tól először az U6-tal majd Spittelau megállótól az U4-gyel utaztunk egészen Heiligenstdatig, ahol felszálltunk a 38A jelű buszra.
Heiligenstadtról csak annyit, hogy ahogy kijössz a metróból ez fogad:



Erre csak azt tudom mondani no comment. Jó érzés lehet benne lakni. :P


Szóval a 38A busz vitt minket fel a hegy tetejére. Ha már egy Budapesthez hasonlítgatást megejtettem, itt lesz a következő: ennek a busznak az útvonala leginkább a 21-es vagy 90-es buszra hasonlít otthon, különbség csak annyi, hogy itt átmegy Grinzingen és a grinzingi szőlőkön.
Grinzingben sajnos nem szálltunk le a buszról, de megérte volna mert gyönyörű házak szegélyezték az utat. Egy idő után nem is lehetett érezni, hogy Bécsben vagyunk, inkább volt olyan érzésünk mintha egy vidéki kis osztrák városban vagy faluban lennénk. Az egyetlen egy szépségfolt a kialakult összképben a szép házak között megtalálható egy, Huamaithai vagy mittudomén milyen nevű thai étterem volt. Mit nem mondjak rettenetesen nem illett oda.
Grinzingből kiérve elértünk a Bécs határát jelző tábláig és utána jött az erdő, teljes terjedelmében. Nagyon szép volt, ezért szeretem az őszt különösen mert számtalan színekben pompázik ilyenkor az erdő.
Az út szépen ide-oda kanyargott, mígnem felértünk a hegy tetejére.
A busz egy hatalmas parkolóban állt meg, ahol hála az esős időnek, nameg a csúszós aszfaltnak egy tipikus BMW-s bunkó fajtapéldány csinálta MadMax köreit.
A parkolóból ezután átmentünk a kilátó részhez, ahol kisebbfajta csalódás ért minket mivel a táj nagyon nem jött ki a fotókon. Na de sebaj, ez legyen életünk legnagyobb problémája.
Itt találkoztunk idén először hóval, egy kupaccal, ami az előző napi cidrik után megmaradhatott. :)



A kilátó épületében még egy magánegyetem is helyet kapott, az ún. Modul Universität de annyira szánalmasan nézett ki, hogy ennél bővebb említést igazán nem érdemel.



Ide később szacsi barátommal is visszalátogattam, nagyságrendekkel szebb időben, de az egy későbbi poszt lesz.

Nézelődés után fogtuk magunkat és a már leírt úton visszaindultunk a metró felé, ahol eszünkbe jutott, hogy ha már az U4 úgyis elmegy Schönbrunn előtt, akkor mi is igazán elmehetnénk oda.





Evvel kirándulós napunk be is fejeződött, hullafáradtak voltunk az este.

Ha esetleg Te is hullafáradt vagy éppen, akkor nagyon ajánlom ezt:

Olaszországi túránk II.

Ha jól emlékszem és jól látom akkor a túránkról szóló poszt előző részénél ott hagytam abba, amikor napszúrást kaptam a bolognai Piazza Maggiorén.
Mindenféle bevezetés nélkül folytatva a történetet, a kávé után elindultunk az állomás felé, hogy onnan intsünk végső búcsút Bolognának. Felültünk egy regionale-ra, ami Padovába vitt minket tovább.
A már az első olaszországi utunkon felfedeztük a regionale vonatokat, mert rövid távon értsd: kb. 2-300 km-ig, verhetetlenek az olaszországi vonatjegyárakhoz képest.
Az úton semmi különösebben izgalmas nem történt: Rita tanult a környezettechnológia laborjára, én meg egy idő után "világmegváltó" beszélgetésbe kezdtem egy mellettünk ülő, nyugdíjas amerikai házaspárral. Meglepően intelligensek voltak. Mondjuk nem is várok mást egy neurológus-idegsebész prof.-tól. :)
Közben ment az esemesezés a padovai vendéglátónkkal, Tizianóval az érkezésünkről és, hogy hogy tovább utána.
Felvetette az ötletet, hogy mi lenne ha vele tartanánk Velencébe bulizni mert lesz ott egy CS (Couchsurfing) találkozó, ahol térről térre, bárról bárra mennénk a többiekkel.
Ugyan mondta, hogy ő a velencei árakhoz képest csóró, de nem ábrándítottam ki, mert reálisan tekintve mi még annál is csóróbbnak, nem, inkább skótnak számítottunk. (inkább én :))
Szóval megérkeztünk Padovába és Tiziano kijött elénk az öreg kis Suzuki vagy Isuzu vagy mittudoménmilyen dzsipjével meg egy angol-amerikai barátjával, hogy hazadobják a cuccainkat és, hogy mi addig intézzük el a piabevásárlást+jegyvásárlást a pályaudvarnál, és majd ők bringával visszatekernek és utána vadászunk magunknak egy vonatot.



Nem szaporítva itt feleslegesen a szót, elértük a vonatot és piánk is lett nem mellesleg épségben megérkeztünk Velencébe.
A pályaudvarról kilépve, valami hihetetlen hangulata lett az embernek.
A gyülekező itt volt, és mondanom sem kell jött ide a világ minden tájáról mindenféle ember: volt alaszkai, volt koreai, volt spanyol, amerikai meg még egy halom más nációbeli ember. Jó volt az este, dumálós.
Természetesen hozva a formánkat, sikerült lekésni az utolsó vonatot kifelé Velencéből Padovába, ezért ha szánkat húzva is de arra kényszerültünk, hogy Tiziano egyik ismerőse kocsijába üljünk be hazafelé.
Mestréig vonattal mentünk, ahol végig figyeltem a csávót, aki vezetni fog és kicsit paráztam, mert volt benne alkohol.
Mestréből természetesen felmentünk az autópályára, ahol persze, hogy olyan nagy köd volt, hogy kb. 20 méterre ha el lehetett látni. Azokat a perceket senkinek sem kívánom.
Kellemes meglepetés volt viszont, hogy a vezető arc, nem is volt annyira spicces mint amilyennek a vonaton látszott. Értlemes beszéddel szóval tartottuk és így biztonségban sikerült hazaérni a kocsival. Nagyon hálásak voltunk neki.

A másnapunk Padovában telt. Sétáltunk Ritával a városban, főztem ebédre hármunknak lecsót, majd Tizianótól búcsúztunk el, aki a litván barátnőjéért ment a bergamói reptérre és otthagyott minket a lakáskulccsal együtt, hogy majd dobjuk a postaládájába. Couchsurfinges pályafutásunk során ez volt a második (a stavangeri alkalom után) alkalom, hogy ennyire megbíztak bennünk, ez lelkemnek nagyon jólesett. :)
Este Ritával még geocachelni is elmentünk, megkísérelve a 3-4 belvárosi láda levadászását. Ebből sajnos csak egy sikerült, az könnyű találat volt.
A cachelés végén kezdtek el jelentkezni napszúrásom tünetei. A fejembe mintha baltát vágtak volna, majd elkezdett feszíteni. Borzalmas érzés volt, ami egész este ill. éjszaka végigkísért így nagyon vágytam már haza, hogy legalább ismerős környezetben leheljem ki a lelkem.



Másnap összepakolásztunk és elhagytuk Padovát, hogy még a hazautazásunk előtt megtekintsük Velencét még egyszer, nappal.
Mivel sok időnk már nem volt, mert Padovából későn indultunk el, ezért megérkezésünkkor rögtön vaporettóra szálltunk, ami egyből a Szent Márk térre vitt minket.



Nem mondhatom, hogy olcsó volt, de időben nagyon sokat jelentett akkor.
Leszállásunk után gondoltuk, megnézzük a Sóhajok hídját hátha már lekerült róla az a gusztustalan borítás, ami tavaly rajta volt, de sajnos csalódnunk kellett, mert még mindig ott volt! :(



Ezt követően nézelődtünk még egy kicsit a Szent Márk téren majd a Rialtót érintve a pályaudvar felé vettük az utat.





A pályaudvaron persze kiderült, hogy a Trevisoba tartó vonat, a mi vonatunk, természetesen késik 10 percet. Tekintve a tényt, hogy eléggé késésben voltunk már és azt sem tudtuk, hogy a trevisoi busz mikor megy a reptérre, kicsit idegesek lettünk.
Később természetesen elértük a repülőt de a reptéren is akadtak kalandok, amik miatt majdnem lekéstük a gépet.

Összegzésképp elmondható, hogy újfent egy jó kis túrát sikerült összehoznunk, ami az eddig együtt tötött időnk során lassan már kezd rutinná válni Ritával.
Pont azt számolgattuk, hogy a 3 évünk alatt egy évben legalább 2 utat mindig sikerült összehozni, ami véleményem szerint nem semmi. Nagyon örülök neki.
Aminek kevésbé örülök az az, hogy mivel az egyetem (IK)szerint kőgazdag vagyok náluk, ezér elestem 100e forintnyi szoctámtól úgyhogy egy ideig nem lesz miből félrerakni, de ahogy ismerem magunkat ezt is megoldjuk!

Sok ilyet minden IK HÖK-ösnek....oda! :P

Ajtókoppantó

És a végére egy zene amit e poszt megírásakor hallgatok:

Az olaszországi túránk I.

Úgy alakult, hogy a múlt héten, október 27. és 31. között Olaszországba sodort minket (vagyis a repülőnket) a szél és az elhatározás, hogy olasz környezetben üljük meg Ritával kapcsolatunk harmadik évfordulóját.
Túránk innen, Bécsből indult, ahonnan reggel autóbuszra szállva indultunk el, hogy Pozsonyban repülőre szállva du. fél háromra már Bolognában legyünk.
A buszút során életemben először láttam a Dévényi-kaput, majd (ezt már sokadjára) a pozsonyi panelrengeteget.
A nap első nagy élménye a pozsonyi reptér volt, eredeti nevén (Airport Letisko M.R.Štefánika Bratislava), ami a bécsi és a budapesti repterekhez képest egy barátságos kis tanya benyomását keltette. Leginkább a sármelléki repteret tudnám hozzá hasonlítani.
A repülés alatt nagyon szép időnk volt, lehetett látni egész Bécset felülnézetből, majd Grazot, a Karavankákat, Júliai-Alpokat, a Grossglocknert és nem utolsó sorban a Dolomitokat.


A Karavankák


Később befigyelt Velence és a lagúnája is

Kb. Velence felett nagyon beleállt a fejembe a szerintem sokaknak ismerős szúrás, mintha az ember fülébe egy százas szöget vertek volna bele.
Ez egészen Bologna belvárosáig elkísért, akkor tudta csak tőle megszabadulni.

Bolognában egy nagyon kedves vendéglátónk volt, Mauro, plusz a szobatársai, Graziano és calabriai Mauro.
Nagyon bekészült srácok voltak, vendégszeretőek, lazák. Volt egy faliújság féléjük, amin szinte minden hülyeség megtalálható volt:

"Mauro(cska), Veneto keselyűje"

A fenti képen láthatjátok vendéglátonk "karikatúráját", amit egyik lakótársa készített róla korábban, erősen illuminált állapotban.
Egy szó mint száz, jó helyre kerültünk, és legnagyobb meglepetésünkre főzött is vendéglátónk egy igazi, jó olasz carbonarát is, hogy a hosszú nap után ne maradjunk éhen.
A másnap természetesen bolognai túrázással telt, megnéztük a Piazza Maggiorét, a Via Independenzát és csak úgy az óvársoban sétálgattunk céltalanul, addig amíg meg nem éheztünk. Kicsit kiábrándítóan hangzik, tudom, de az ebédet egy McDonaldsban bonyolítottuk le a Piazza Maggiorén és evvel együtt diadalmasan megszereztük a slozikódot is :):). Szóval, akárki Bolognában jár és rájön a főtéren a szükség, akkor irány a McDonalds ééééés -->45Enter
A nem túl érdekfeszítő WC kaland után kajánkon csámcsogva vettük észre, hogy a kétszintes "étterem" televan tinikkel és még náluk is kisebb gyerekekkel.
Mindegyik legalább 6 eurós menüt és a hozzá tartozó méregkoktélt itta, és ezt látván elgondolkoztunk, hogy vajon Olaszországban, vagy itt Bolognában ismerik e az iskolai menza fogalmát(?) Mert bár igaz, hogya menza az esetek többségében itthon is szar, és ha ott is van, akkor ott sem lehet a legjobb, de azért mégis; sokkal nyugodtabb lennék, hogyha adott esetben a gyerkőcöm e két szar közül az utóbbit fogyasztaná napi rendszerességgel.

Ebéd után félig tele hassal úgy gondoltuk, hogy meg kéne nézni a várost felülről is, hogy meglegyen az áttekintés élménye is.
Ezért fogtuk magunkat, és miután kiderítettük az úticélt és az odajutás módját, buszra pattantunk, amiről a St. Michele di Bosco templomnál szálltunk le.



Be sajnos nem jutottunk, úgyhogy a fenti kép kivételesen nem saját, de a kintről látható panoráma kárpótolt minket mindenért.





Miután kigyönyörködtük magunkat a panorámában és a buszra várva szétfotózkodtuk egymást, egy esti sétára keltünk még hazamenetel előtt. Ennek során vettük észre az alábbi képen látható csávót, akit én már az ezt megelőző este is láttam, de akkor még nem akartuk elhinni, hogy komolyan az a munkája, hogy egy étterem tábláját támassza.
Nem akartam bunkó lenni, úgyhogy átmentem az út túloldalára és onnan fotóztam, ez megmagyarázza a fénykép egyébként silány minőségét.

-Hé! Te ezt most komolyan gondolod ember?

Ezen az estén a főzés, Mauroval való korábbi megbeszélésünk alapján, a mi feladatunk volt. Csodával határos módon találtunk a Coopban pirosparika őrleményt, ha csípőset is de mindegy, lecsóhoz kell, hogy legyen pirosparika őrlemény.
Vettünk még hozzá egy jó bort is úgyhogy egy nagyon jó kis vacsorának néztünk elébe.
Főztöm abszolút sikert aratott, nagyon ízlett nekik, csak sajnos nem lett, annyi amitől teljesen jóllaktunk volna, így hát előkerült a parmezán sajt és az olasz szalámi. Emellett Graziano csinált nekünk "szendvicset", ami 2, egy barnakenyérre tört dióból, a rácsorgatott mézből és az erre a költeményre szórt parmezán sajtból állt. Mondanom sem kell isteni volt.

Percekkel vacsora előtt

Vacsora után, tele hassal még úgy döntöttünk letöltjük és megnézzük a Eurotripet, ami amúgy sem egy gyenge film, hát még olaszul milyen volt...húúúú
Másnap a srácoktól való búcsúzkodás után kb. dél körül indultunk el, és még egy kis Bologna belvárosi túrát terveztünk be, többekközt a bolognai egyetem és a lőtér főtér ismételt meglátogatását.

Bolognai Egyetem, Jogi fakultásának épülete

A sétát a főtéren fejeztük be egy fejedelmi sztracsatella fagylaltos kávéval, ami a vacsorák mellett itt tartózkodásunk fénypontjának számított. A főtéren, jó meleg napsütésben kávét szürcsölgetve egy nagyon kellemes élménnyel lettünk gazdagabbak.
...Nagyon valószínű, hogy itt kaptam napszúrást, ami későbbi, padovai tartózkodásunk alatt, még szerzett egy pár kellemetlen órát számomra, de erről már a következő részben fogok írni mert az idő jelenleg nulla óra ötvenhat perc és nekem 8:30-kor jelenésem van, Üzemlátogatás alkalmából valahol a Schottentor felé és még nagyon nem tudom, hogy hogyan jussak el oda, arról nem is beszélve, hogy kipihenten lenne jó oda eljutni. Egyszóval nyugodalmas jó éjszakát mindenkinek, találkozunk a legközelebb a II. részben!

Tag des Bundesheeres I.

Mai bejegyzésem egy képekben bővelkedő, tulajdonképpen elménybeszámoló lenne.
Történt ugyanis, hogy mai nap fotogrammetria előadásról (ami nagyon tetszett: városmodellezés és hasonlók) hazafelé menet eszembe jutott, hogy az osztrák nemzeti ünnep közeledtével (október 26.) a Bundesheer (szóval az Osztrák Hadsereg) nyílt napot tart a Heldenplatzon.
Még el kellett ugranom bringáznom a Stephansdomhoz a bankba egy kis zsét kivenni a hétvégi kajára, ám utána lelakatoltam a bringám és irány a Heldenplatz és a Volksgarten.

Először a szanitécek Dingo-ját néztem meg. Kegyetlen ez a jármű, amikor fotóztam járt a motorja, isteni hangot adott. --Igen Zígl, Téged is rázna a hideg a gyönyörűségtől ennek a szörnynek a hangját hallva!! :)"

A Dingók után a következő az UH-60 Blackhawk volt. Rövid beszélgetésbe elegyedve az ott álló kezelőjével megtudtam, hogy a típust hivatalosan kb. 3 éves kiképzés után hivatott vezetni a bátor jelentkező. Aaaz igen....
Műszerfala rettentő király volt, arról fotók majd később!




Jut eszembe, egyszer, pár éve, mikor az Alpokban bringáztunk Salzburg közelében, ha jól emlékszem Lofernél, akkor láttam egy ilyen gyönyörűséget repülni is. A hangja egysze-
rűen máshoz nem ha-
sonlítható.

A Blackhawkokon kívül, még vannak Huey-k és UH-Bell-ek is, de ők is mint sok más egyéb, a holnapi vagy holnap utáni program részei lesznek mivel a túrám kb. felénél az elemek minden előzetes jelzés nélkül felmondták a szolgálatot. Számomra ez érthetetlen, hogy hogy lehet az, hogy a mutató az egyik percben még full teli elemet jelez, a következőben pedig már a szokásos "Cseréljen elemet blabla". annak azért mindenesetre örülök, hogy egy rövid kis videó is belefért az élettartamukba, amit ugyancsak beembeddelek majd ide.

A Blackhawk és a Huey után az eurofighter Typhoon-nal kerültünk egymáshoz közelebb.
Azért sokkal furcsább érzés személyesen 1:1 arányban látni egy ilyen gépet mint a képeken és videókon. Persze, lehet, hogy ez egy kicsit klisésen hangzik de nagyon nagy volt a gép és ezt, ezt az érzést máshogy leírni nem tudom.
A vadászgép mellé ki volt rakva a bele is, vagyis a Eurofighter sugárhajtóműve. hihetetlen, hogy mit össze nem tudunk hozni.


Volt a kiállított gép mellett egy információs panel is, amiben különböző információkat lehetett összecsipegetni a gépről pl.: hogy kik rakták össze, hogyan, mikor, mely országok rendeltek belőle eddig, adott ország hadseregében melyik egységben szolgálnak ilyen gépek stb.
Alább láthattok egy példát, ami a nemzetközi munkamegosztást volt hivatott ábrázolni:

Ugyan a vadászgépbe beülni is lett volna lehetőség, de tekintettel a várakozó emberek számára, letettem erről a lehetőségről. Mondtam magamban: Jófiú leszek, nem rontom el az osztrák kissrácok játékát! :P
Meg amúgy is, gyűlölök sorban állni.
Kibámészkodtam magam, majd továbbálltam.
Következő állomásom már a tüzérség szektorában volt. Itt az első eszköz, amivel közelebbről megismerkedtem egy önjáró löveg (Howitzer) volt. Néztem a járgányt hátulról, és látom, hogy ezek hátul tárolják a lövedékeket a farban. Mondom a mellettem álló katonának: -Te, nem félsz, hogy ha megküldenek titeket hátulról egy balhé során, akkor ott repültök mindannyian a levegőbe mert hátul tartjátok a cukorkát?
Mire ő mondta, hogy: 1. Velük olyan nem fordul elő, hogy valaki a hátuk mögé kerüljön! (Fő az önbizalom kedves sógor! :D) 2. A lövedékeik csak a kilövésük, és az ágyúcső elhagyása után aktiválódnak. Hát jólvan, béke veletek.

Howitzer

A Howitzer fedélzeti géppuskája

A fenti géppuska .50 kaliberes (12.7 mm) M2-es gépuuska, ha jól értettem a csókát.
Miután a Howitzerből kiugrottam, felmásztam a mellette álló Leopard-2-es tankra, ahol viszont nem lehetett a kezelőtérbe bemászni. (Gondolom nehogy valaki, hülye elforgassa a lövegtornyot)
A tankot még számtalan jármű követte, de nem akarlak titeket a végtelenségig a leírásukkal untatni.
Voltak még sátrak a kézifegyvereknek is: P88, Steyr AUG, valami mesterlövész puska aminek nem néztem meg a típusát, meg az elmaradhatatlan MG 74-es géppuska.
Persze mindegyiket kézbe lehetett venni, felhúzni de sajnos kipróbálni nem. :(
Volt még egy kis bemutató is, gépesített gyalogság egy speciális egységének előadásában, amiről később rakok fel videót, mert pont a filmezés közben merültek le az elemek.
Tulajdonképpen nem bánkódom mert így holnap is lesz okom visszamenni, már új elemekkel.

Srácok, most már fáradok, nem is írok többet legyen ennyi elég mára, maradjon holnapra is. Jöjjön még egy pár kép:

Török kenyér

Felfedeztem a török pék óriáskenyerét az Urban Loritz Platz túloldalán, a 18-as végállomástól nem messze.
És a legjobb az, hogy a BILLA-beli 1.80-2 eurós vacakok helyett csak 50 centbe kerül.
Plusz még van török joghurt is kilós, úgyhogy azt hiszem, megtaláltam a helyem!! :)




Fényképek később!

Hétvége 17-18

Most látom, hogy már kerek 4 napja nem írtam bejegyzést, úgyhogy itt az ideje , hogy történetem szálát továbbfonjam.

Kezdem rögtön ott, hogy a hétvégén végre kilátogatott Cini, akit már nagyon vártam, hogy kijöjjön.
Annak ellenére, hogy kevés időt töltött kinn (szombat délután jött és vasárnap délután ment) ezalatt a rövid idő alatt is nagyon jól éreztük magunkat.
Szombat este sétáltunk egyet a városban végig a Mariahilferen a Lovardáig majd a Hofburgig, majd ugyanazon az útvonalon vissza, mert nem tudtuk mikorra lesz készen Lara a lasagnával, és elkésni ill. lekésni róla nem igazán akartunk.
Mondanom sem kell, hogy kicsit korán érkeztünk, mivel érkezésünkkor még javában építették a lányok a hús-tészta emeleteket.
A lasagna később nagy sikert aratott, nagyon finom volt. Talán csak egy saláta hiányzott hozzá, de hát ez legyen a legkevesebb. Lara kitett magáért.
Másnap, vasárnap lévén, Cinivel nem tudtunk bevásárolni egyetlen boltban sem (mert az osztrákok nemcsak beszélnek a vasárnapi pihenőnapról, hanem kőkeményen be is tartják azt) így maradt a Nordsee a Grabennél, ahol nagyon finom sülthalas szendvicset ettünk, reggeli-ebéd gyanánt.
Ezután bementünk a Stephansdomba misére, majd utána úgy gondoltuk, hogy ki kéne menni a Duna szigetre egyet sétálni.
Nagy szerencsénkre a Duna-szigeten jártunkkor sütött ki pont a nap, úgyhogy nagyon szép időnk lett. Lehet, hogy furcsán fog hangzani találtunk 2 játszóteret, ahol vagy egy órán keresztül eljátszottunk. Hiába, néha ki kell jönnie ennek is! :)

Ezután a metróval a suli felé vettük az irányt, mert Cini kíváncsi volt, hogy hol is tanulok. Útközben megmutattam neki a már tárgyalt Opera-slozit.
Kicsit távolabb találtunk egy talpas szusi büfét, ahol megettük életünk első szusiját, még Mo.-n is versenyképes áron. Azért a neveken még néha most is nevetek pl.: "Futamaki" meg "Californiamaki". Elég viccesek voltak.

Ezek után a koli felé vettük az irányt, mert már kicsit későre járt és a Cini busza is indult hamarosan.

Allgemeines, Erste Schulwoche

Túlvagyok az első iskolai héten, ezt is megértük.
A tárgyak jók, habár lehet, hogy egy kicsit többet vettem fel mint amennyit optimális esetben kellene. Annyi baj legyen.
A benyomások jók, az órák többsége érdekes, ellentétben (tisztelet a kivételnek) az otthoni szájkaratéval.
Az egyetlenegy, nem elhanyagolható negatívum a Zinfoteremben van éspedig a számítógépek önkényes önkikapcsolási szokása. Ez az, amivel nem fogok tudni megbarátkozni nagy valószínűséggel.
Utóbbi napokban nem jártam sokfelé, mert, mit ahogyan otthon is, itt is kutya szar idő van; eső hideg, hó és ezek egyszerre.

Utóbbi napokban olvastam a tákékoztató füzetben, amit a diákcsere központban kaptam, hogy 50 euró letét ellenében kaphatok egy kártyát, ami a bécsi múzeumok nagyrészébe ingyenes belépésre jogosít fel. Vagyis a semmiért végigjárhatom a bécsi múzeumokat(!), nem is hangzik rosszul!
Lassan uszodába is el kellene néznem mert már hiányzik az a mozgás, ám sebaj addig is van fenn konditerem minden jóval, ami kellhet, ha nem akarok a szobában punnyadni rossz idő esetén.

Nem bécsi vonatkozású dolog, de ma végre úgy néz ki, hogy minden összejött a nagy október végi 1 eurós bolognai-padovai-velencei látogatásunkhoz. Végre jelentkezett vissza egy srác Bolognából, hogy tud minket fogadni és, hogy rendezzünk nála egy kis magyar-olasz "mini gastro"-t. Ennek felettébb örülök! Még(!!!!) szerény főzőtudásomat szerintem a nemrégiben kiforrott lecsómmal fogom képviselni, ami itt a koliban is sikert aratott.
Az egyetlen dolog, amit nem tudok, hogy hogy fogok Olaszországba pirospaprikát vinni!
Ők azt mondják, ott nem ismerik, minket meg Pozsonyban tuti nem engednek fel a repülőre pirospaprikával! Ha meg meghallják, hogy magyarok vagyunk, akkor meg amúgy sem! :P
Nehéz lesz, mivel csak kézipoggyásszal utazunk, jó kis Rita-Tomi féle low-cost utazás lévén.
De mindegy, kívánom, ez legyen a legeslegnagyobb problémám.

Nem tudom ti láttátok-e már de minap, suliba menet találkoztam életem eddigi legviccesebb/röhejesebb nyilvános vécéjével a karlsplatzi aluljáróban.
A neve Opera Toilet. Fenomenális!

Már tőle jó messzire is lehet a dallamokat hallani. :)
Gondolkodtam is rajta, hogy ki lehet az, aki szereti ügyes-bajos-nehéz dolgait ilyen hangzavar közepette elvégezni, mindenesetre vicces egy hely.




Kb. ennyi történt az elmúlt egy-két napban, ami Titeket is érdekelhet.
Holnap jön Rita, már nagyon várom.

Mindenkinek minden jót, szépet, de én mostmár megyek boltba mert alig van itthon valami.

Kezdődik a móka

Ilyet még sosem mondtam, de holnap végre elkezdődik az iskola.
Nem mintha eddig ne tudtam volna mit csinálni, sőt. Ám az igazi hétköznapok csak most következnek.
Az órarend is össze lett állítva végül, íme:

1. GIS Theorie 1
2. GIS Theorie 2
3. Programmieren kartographischer Aufgabenstellungen (gyakorlatilag php/javascript/google earth/maps buherálás)
   
4. Kartendredaktion und kartographisches Projektmanagement

Játszik még ilyen is, hogy Lézerszkennelés gyakorlat, ami ugyan ütközik de nagyon szeretném elvégezni.
Órákat még gyakorlatilag november végéig lehet felvenni, úgyhogy idő mindenre akad.
Német nyelvtanfolyam Dójcskúrsz, na, az nem lesz mert egyrészt Q drága, másrészt a koliban és az utcán többet szedek fel mint egy könyv illetve munkafüzet felett.
A suliba meg egyéb érdekes helyekre vezető bringautak teljesen fel lettek térképezve és többször végigtekerve is. A mai napi tekerésem során a már korábban említett, pont előttem elcsapott/trancsírozott srác rajzát is megtaláltam véletlenül az aszfalton.


Szegény pára, előtte még életemben nem láttam koponyalapi törést, remélem azóta jobban van.

Várom már nagyon a matricát is az alábbi képen látható
stúdentenauszvájszomra, mert akkor már hivatalosan is labanc deáknak számítok ebben a szemeszterben, és ez jó; nem utolsó sorban az olcsó uszoda miatt, ami kábé olyan messze van innen mint lágymányoson az északitól a KOCKA éééés olcsóbb mint a Sportmax a Csörsz úton.

Hmmm, voltam ma ugye, ahogy már említettem bringázni is és eltekertem a bécsi dónaúszitihez meg a Dunaszigetre.
Háát.
Ad egy: Ez az a nívó, amit szegény Margitszigetünk ha eléri is, csak nagyon későn fogja.
Ad kettő: Nem tudom, hogyan csinálják, valószínűleg mert nincsenek komolyabb hegyek a folyó közvetlen közelében a bécsi szakaszon de a forgalom alig, vagy egyáltalán nem hallatszik le a szigetre, míg a Margitsziget folymatosan zúg.

Ad három: Jelen pillanatban el sem tudom képzelni, hogy az itteni szigethez hasonlóan, a Margitszigeten is legyenek olyan hangulatos kis stégek pl. a budai oldal felé, ahol kevesebb hajó jár.
Egyszóval szuper az egész hely, odavoltam tőle, főleg a gondolattól, hogy milyen lehet a hely nyáron. Mondjuk egyszer már voltam itt nyáron, de akkor csak átkerekeztünk meglehetősen gyorsan Passau felől jövet, Hegyeshalom felé menet.


Ezek után fogtam a gépet és hazafelé vettem az irányt.
Olyan furcsa itt kinn, az otthoni tempómhoz képest kb. egy lajhár tempójával tekerek itt kinn. Mondjuk ez lehet azért van, mert a Luca gépét nyúzom és avval közel sem lehet hasonlót produkálni mint az én becses Konámmal, de becsületemre legyen mondva egyáltalán nem zavar a tempó, sőt, kell az ilyen néha.
A hazafelé úton miután a Schwedenplatz-ot és a Stephansdom-ot is elhagytam, a Hofburg felé érlelődött az elhatározás, hogy az előző poszt betontornyai után sorozatban a következőt is fel kéne keresnem egy-két kép erejéig, de amikor odértem a Mariahilfer környékére, ahol a hely van ott kellett rájönnöm, hogy ez nem igazán fog menni, lévén a torony máig katonai területen fekszik. --> Stiftskaserne

Ezután immár tényleg elhatározva magam, hazafelé indultam, de mondanom sem kell a koli előtt (már megint) meggondoltam magam.
Gondoltam, ha már úgyis bringán ülök és szép az idő, (mert húú milyen szép is volt) elmegyek és megnézem, hogy hol van az ottakringi uszoda, amit kinéztem magamnak a hidegebb téli napokra testmozgásként.
Ebéd után (első bécsi Döner kebabom) repülőrajtot vettem (volna) ha nem találkozok szembe albán kolitársammal Arbanával, aki éppen mittudoménhonnan sétált hazafelé és, miután megbeszéltük, hohy ki-mi járatban van mondta, hogy megmutatja az uszodát a Stadthalléban, ami mint már feljebb kiderült átok közel van hozzánk.

Hát kábé ennyit a mai napról emberek, ne haragudjatok ha kicsit összevissza írtam, nem érzem a blogírást erősségémnek és normális körülmények között nem is írnék, de hát ezeket muszáj leírni.
Mindenkinek szép hátralevő napot, a csoptársaknak meg jó prog zéhát és térképfaragást :)

A bécsi magyarok háza a Hollanderstrassén (nov. 7 Táncház lesz!! :))

A szülinapi villamos (mennyivel jobb mint a Mekdónáldszban mi?)

Bécsi betontornyok II. Saját képek